Prológus

 Kész is van az új rész. Sajnálom, hogy ennyi idő kiesett, de most megpróbálok hetenként legalább egy-két részt hozni. Jó olvasást kívánok: Katherine. 

Olivia Shelley

2011. július 30. - Szombat
New York

 Az álmok csak úgy megrohanták az agyamat. Vagyis, olyan természetellenesnek tűnő dolgokat láttam, amitől a lélegzetem is elakadt. Nem tudtam felfogni mindazt, ami körülöttem folyt. 

 Egyik este azt álmodtam, hogy Múriában vagyok. Egy patak mellett voltam, ami nem is volt messze a kastélytól. Nem az volt, ami a kertben van hanem ez a kerítés másik oldalán. Az, ahová csak nagy ritkán engedtek ki, de akkor is kísérettel. Nem értettem, mért, de nem is kérdezősködtem. A patak vize megcsillant a napfényben. Közvetlen a víz mellett csak egy fűzfa volt, amit még a születésem előtt ültettek valamivel. Ebbe a fába vésték bele a nevünk kezdőbetűit a szüleim. Nagyon hiányzott a kedvenc lovam is. Honvágyam volt, de még mekkora!

 Az utóbbi időkben viszont egyre többet álmodok olyan dolgokról, amik bár kis dobozoknak tűnnek és mindenféle gombok vannak rajta, de muzsikát is képesek lejátszani, hol halkabban, hol hangosabban. Mindegyiknek más-más színe van. Azonban most más történt. 

 Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám meg. Az eddig szellemi alakom most valahogy kezdett halványulni. Láttam, ahogy a kezem néha már átlátszóvá válik és egyre gyakrabban történt meg ez. Érezni kezdtem az időt. Éreztem a nyitva hagyott ablakon beszűrődő langyos levegőt. A halványulás egyre csak fokozódott és fokozódott. Már kezdtem az hinni, hogy eltűnök végleg, hogy valami nagyobb hatalom azt akarja, hogy ne ébredjek ezen a világon, de arra nem számítottam, hogy a következő pillanatban újra a testemben leszek. 

 Mikor érezni kezdtem a testemen a puha takarót és a fejem alatt a párnákat már tudtam, kezdek felébredni. Szinte hallottam a szívem dobbanását s hallottam azt is, hogy valami kattog a szomszédos szobában. Nem tudtam, mi az a hang, de nem az kötött le engem. Mély levegőt vettem és kifújtam a számon a levegőt, de sajnos nem tudtam nyugodtan élvezni a pillanatot ugyanis valami hangosabb zaj ütötte meg a fülemet, amitől megijedtem. Hirtelen felültem és próbáltam lenyugtatni magamat. Szaporábban vettem a levegőt. Először csak az egyik majd a másik lábam tettem le a padlóra, amit fehér színű, durva tapintású szőnyeg borított be. 

 Lenéztem magamra és egy selyem ruhát láttam magamon. Más volt, mint amit már megszoktam. A hossza nagyjából a combom közepéig ért le s az alján bézs színű, virágmintás varrás futott körbe. Nem tudtam ezt a változást hova tenni. Úgy éreztem magam, mint egy törékeny porcelán.
 Mire összeszedtem magam, meg tudtam állapítani, hogy a zaj a szomszédos helyiségben egy dal volt, amit még életemben nem hallottam. Teljesen új volt és más, mint amilyent az udvarban szokás hallani. Durva volt és nagyon szókimondó. Lesimítottam magamon a pizsamát és elindultam az ajtó felé. Sikeresen ki tudtam menni ugyan, de előttem egy hatalmas folyosó húzódott. Próbáltam megkeresni a zene forrását. Egy-két kanyar után sikerült is a zaj forrásához érnem.
 Egy férfi alak ringatózott a zene ütemére nekem háttal. Nem tudtam kivenni, ki lehet az. A haja majdnem fekete árnyalatú és hátra volt fésülve. Bőr nadrágot viselt és valami testhez simuló felsőt. Nagyon jól mutatott benne, bár ezt még magamnak sem vallottam volna be. A kezemmel levertem valamit, mire a férfi megfordult és egyenesen a szemembe nézett. Ledobta, ami a kezében volt.
  –  Olivia! – Egy ideig senki nem szólt semmit. Csak néztük a másikat.
  –  Mi történt? – Emlékszem arra, amit tett és arra is, mit mondott rögtön az álmom után. Arra viszont nem emlékszem, mit tett a szeretteimmel.
  –  Elaludtál és idehoztalak...
  –  A királysággal mi történt? – Samuel nem szólt semmit. – Mond el! – Már szinte ordibáltam.
  –  Megkapták méltó jutalmukat amiért nem vigyáztak rád! – A düh fokozatosan árasztotta el az elmémet.
  –  Mit tettél velük?
  –  Semmi olyant amiért bűntudatom lehetne!
  –  Hol vannak? Mit tettél velük?
  –  Biztonságos helyen vannak, ahol senki sem találhatja meg őket! És abban is biztos lehetsz, hogy sosem engedlek hozzájuk! Te már az enyém vagy! – Nem értettem ezt az enyém vagy mondatot. Semmit sem értettem, de abban biztos voltam, hogy igazat mond a királysággal kapcsolatban.Az meg, hogy még bűntudata sincs a tettei miatt egyszerűen felháborító! – Hogy érzed magad?
   –  Eddig a pillanatig jól voltam! – Végigrohantam a folyosón, amin jöttem és bevágtam magam mögött az ajtót. Tudtam, hogy hisztis kislányként viselkedek, de nem foglalkoztam vele csak azt csináltam, amit jónak láttam.
 A könnyeim végigszántották az arcom. Apa arca jelent meg előttem már-már élethű volt. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, de a kép hirtelen köddé vált. Az előbbi percekre gondoltam. Haragudtam Samuel-re. Haragudtam arra amit tett, arra amit még csak meg sem bánt és mivel sehogy sem tudnám kideríteni, hol is vannak szeretett alattvalóim és a családom, felesleges lett volna bármit is tenni - legalábbis egy ideig. Kopogtak az ajtón és Sam alakja jelent meg.
  –  Nézd, nem kérek bocsánatot azért, amit tettem. Nekem volt igazam – közelebb jött és leült mellém az ágyra. Nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam látni, nem akartam hozzáérni. – Az érdekedben tettem azt amit. Meg kell értened, hercegnő! De legalább értsd meg, próbállak megvédeni!
  –  Mitől?
  –  Mindentől! Nem akarom, hogy bármi bajod legyen! – A lehető legkomolyabb arckifejezéssel nézett a szemembe. Én csak hallgattam és a fejem a kezeimbe temettem. A könnyeim most még jobban kezdtek folyni tudván, hogy azon személy mellett ülök, aki tulajdonképpen elvette szívem egy darabját. – Ne sírj kérlek! Sosem tudtam, mit kéne csinálni ilyen helyzetekben... – az utóbbit mintha csak saját magának mondta volna. Egyik kezével átölelt közben a másikkal elvette a kezem az arcomtól és halkan próbált megnyugtatni. – Css... minden rendben lesz!
 Én kételkedtem abban, hogy minden rendben lesz. Nem hittem volna, hogy egyszer még lehet szép befejezése is a történetemnek, de egyenlőre bele tudtam törődni a sorsomba. Megértettem, hogyha bármi rosszat akart volna nekem vagy ha meg akart volna ölni, akkor mostanra már lett volna rá alkalma rengeteg. Már csak abban reménykedhettem, hogy képes leszek kibírni ez mellett az alak mellett a hátralévő életem. Legalábbis nagy esélyem volt rá, hogy sohasem szabadulok meg tőle.

Samuel Perry

2011. július 30. - Szombat
New York

 Az élet mindig valami újjal áll elő, olyannal, amit nem is sejtünk. Mikor már kezdem azt hinni, minden rendben van és semmit sem érzek ezzel a nővel kapcsolatban, mindig rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem igaz. 

  –  Minden rendben lesz... idővel! Ne sírj! – Egy ideje próbálom már Oliviát nyugtatgatni nem túl sok sikerrel. Egyszer elkezdi másszor abbahagyja. Ez így megy már egy jó ideje. Már kezdek megijedni tőle. Soha nem voltam ilyen helyzetben. 

 Megsimogatom a feje búbját és puszit adok rá. Erre ő hozzám bújik és ketten az ágyra dőlünk. Átkarol kezeivel és a mellkasomba fúrja fejét. Olyan, mintha én lennék a biztos pont az életében, mintha én jelenteném neki a jelent s a jövőt is. Bizonyos mértékig elégedettséggel tölt el, de utána mindig eszembe jut az a bizonyos "utolsó" nap. 

 Megsimogattam még egyszer és a plafont bámultam. Hogy történhetett meg mindez? Egészen idáig azt hittem, az életem normális kerékvágásban halad, most azonban rá kell döbbennem, hogy ez már legalább egy fél évezrede nem így megy. 

  –  Köszönöm. – Olivia hangja nagyon halk volt, de én még így is hallottam. Nem értettem, mit akar megköszönni, de nem is kérdeztem meg tőle. 

  –  Mit akarsz csinálni? 

  –  Jelenleg csak egy kis nyugalomra vágyok. 

 Megtudtam érteni - az ő helyében én is ugyanezt mondtam volna. Most már nem volt más dolgom, mint hogy vele maradok addig, amíg el nem alszik vagy amíg meg nem nyugszik. 

  –  Van valami étel? Éhes vagyok...

  –  Persze! Itt akarod megenni vagy menjünk ki a konyhába? 

  –  A konyhába jó lesz – mondta. 

 Felálltam és segítettem Oliviának is. Kezébe adtam egy köntöst, amit ha akar fel is vehet - ő elutasította. Együtt lesétáltunk a konyháig és intettem neki, hogy üljön le az asztal mellé amíg én elkészítem a kaját. Nem szóltunk egymáshoz, nem is volt rá szükség. Miközben ő evett én kíváncsian lestem minden egyes mozdulatát. 

  –  Ez nagyon finom – két falat között kicsúszott a száján. 

  –  Köszönöm. Ha kell még, akkor csak szólj! – Öröm volt nézni ahogy eszik. 

  –  Egyenlőre elég lesz ennyi is, még egy kicsit sok is. 

 Nem tudtam, mennyire lesz éhes miután felébred ezért is csináltam annyit amennyit. 

 A gyűrűmmel kezdtem játszadozni az ujjamon. Forgattam körbe-körbe és közben a mai napra gondoltam. Jó volt, hogy végre felébredt az álomból a lány, de egyben azt is jelentheti, hogy most nem maradhatunk sokáig egy helyen. Üldözni fognak és nekünk menekülnünk kell. El kell bújnunk és nem engedhetjük, hogy bármi is kicsússzon a kezeink közül.