1. fejezet - A boldogító igen

 Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet, ami az egész esküvőről szól. Hosszú rész lett, remélem tetszeni is fog! Benne van az a részlet is, ami a Prológusban volt. Ha elolvastad a részt, nyugodtan mond el véleményed, mi tetszett és mi nem. Mire számítotok a következő részben? Milyen ötleteitek vannak? Kíváncsi vagyok, nézzétek el nekem! :)

 Szeretném megköszönni a két feliratkozást és még azt is, hogy Ashley Born kitette a lapom a Megálmodott halál c. oldalának ajánlójába! Nagyon-nagyon köszönöm a hozzászólást is, amit Szimy írt, az Ezért még megfizetsz! blog írója, szerkesztője! Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok! :) Puszi: Katherine.

Olivia Shelley
1511. július 28. - Szombat

 A hajam fel volt tűzve és hosszú fátyol keretezte arcomat. Pont a ruhámhoz illő. Hosszú, szűkített fazonja kiemelte karcsú derekamat és jól kihangsúlyozta állítólagos szépségemet. A körülöttem sürgő-forgó szolgák boldogan készítettek fel a nagy eseményre, ami előttem állt.
 Williamre gondoltam. Ahogy a királyi kertben sétáltunk és ahogy megfogta a kezem, letérdelt előttem és megkért, hogy legyek a felesége. Nagyon boldog voltam, szinte ujjongtam. Akkor még nem tudtam, hogy lehetek még boldogabb, de most már tudom. Egyszerűen szerelmes vagyok.
 Egyesek szerint szép pár vagyunk. Azt mondják, mi vagyunk a legszebb pár a világon, hogy egymásnak teremtettek. Egy 21 éves ifjú király és egy nála majdnem 5 évvel fiatalabb hercegnő. Elmosolyodtam a gondolatra.
  –  Hercegnőm, itt az idő! – Jasmin volt a legjobb barátom annak ellenére, hogy a szolgálóm volt. Én sosem úgy tekintettem rá. Mindig is a barátomként tiszteltem.
  –  Köszönöm Jasmin! Indulok is. – visszamosolyogtam és elindultam le a lépcsőn.
 A templom olyan volt, mintha egy labirintusban lennénk. Bárhova el lehetett jutni pár perc alatt. Felemeltem a menyasszonyi szoknyámat, nehogy leessek a lépcsőn és szép lassan már azon kaptam magam, hogy az előtt az ajtó előtt állok, ami elválaszt a teremben lévő emberektől és szerelmemtől.
 Megvártam amíg Jasmin és Isabelle kinyitja előttem a nálam kétszer nagyobb ajtót és elém tárul mindaz, amire egész életemben vágytam. Amikor beléptem az ajtón, minden szem rám szegeződött. Mindenki ámulva nézett rám és mindenki csodált vagy éppen irigykedett rám. De engem nem ez hozott lázba. Persze tetszett, ahogy reagáltak rám, de ennél volt valami ami megdobogtatta a szívem.
 William fekete bőrnadrágban volt és sötét színű palástban, mint a királyok. Alatta csak egy fehér ing volt. Egyenesen a szemembe nézett. Úgy éreztem, a templomban csak mi ketten vagyunk. Mindenki eltűnt és csak a mi világunk létezett. Lassan sétáltam előre az oltárhoz és megfogtam Will kezét, amit felém nyújtott, hogy segítsen, el ne essek. A másik kezemben a virágcsokrom, ami fehér és halványkék színű virágokból állt. Csodálatos volt. Mikor a helyemen álltam elkezdődött a ceremónia.
 A pap mondandója végéhez ért. Ahhoz a részhez, ahol megkérdezi, kitartunk-e egymás mellett jóban és rosszban. Betegségben és boldogságban. Rögtön válaszoltunk mind a ketten meg sem várva, amíg a tiszteletes a végére ér, de mire megcsókolhattuk volna egymást, a templom hatalmas, fából készült kétszárnyú ajtaja kivágódott és egy fiatalnak látszó férfi rontott be rajta. Dühösnek tűnt. 

  –  Látom, nem fogadtad meg a tanácsom, öreg király! – mindenki apámra, a királyra nézett. 

  –  Mit keresel itt, te szörnyeteg? – mikor közelebb ért észrevettem, hogy ugyanaz a férfi volt, mint akit nem is olyan rég láttam apám dolgozószobájából kijönni. Akkor épp valami üzletről beszéltek. 

  –  Vigyázz, mit beszélsz! Egyességet kötöttünk és te nem álltad a szavad! – ingerültebb lett a hangja, de én nem azzal foglalkoztam. Megakadtam az utolsó résznél. 

  –  Én mindig is álltam a szavam! Te voltál az, aki tőrbe csaltál! 

  –  Megadtam mindent, amit kértél! Pénzt, családot, barátokat... Hatalmat! – Olyan hangosan kiabált már, hogy megijedtem és reszketni kezdtem. William gyengéden átölelt és magához vonva próbált meg védelmezni.

  –  Miért jöttél ide, varázsló? 

  –  Csak azért, hogy egy ajándékot adjak. – meglepődtem. Varázsló lenne? Olyan, ami azokban a rémtörténetekben szerepel? – Kaptok három napot! Három napotok lesz arra, hogy egymás társaságát élvezzétek, de utána mindenki mély álomba merül hosszú időkre. A két birodalom eltűnik egyik percről a másikra egészen addig, amíg én azt akarom! – mindenki megijedt. 

  –  Ezt nem teheted! 

  –  De igen, én megtehetem! Te voltál az, aki a legfontosabb szabályt megszegted! Te vagy ennek az egésznek az oka, király! – Azzal a titokzatos idegen mondandója végéhez közeledett, de én nem figyeltem már rá.

 A világ összeomlott körülöttem. Összemosódtak a színek, a hangok, az érzések. Minden. Elsötétült körülöttem minden. Nem láttam és nem hallottam semmit, de tudtam, hogy William, aki eddig mindent megtett értem, vigyáz rám.

 William hangjára ébredtem. Puha ágyon feküdtem és Will az ágyam szélén ült. Az ágytól nem olyan messze az apám ült egy széken és az arcát a tenyerébe fektette. Csak bámultam egyikükről a másikra és vártam a magyarázatot vagy legalábbis valamit, amit mondani akarnak nekem.
  –  Mi történt? – nem érkezett válasz. – Mi volt ez az egész apa?
  –  Semmi olyan, amiért aggódnod kéne, kicsim! – elegem volt ebből. Jött valaki, aki állítólag három napot adott az ünneplésre és megfenyegetett – nem is! Kijelentette, hogy bűnhődnünk kell az apám miatt. Nekem ez túl sok volt.
  –  Ha ez nem olyan dolog, ami miatt aggódnom kellene, akkor mit jelent az, hogy bűnhődnünk kell? - fordultam ki saját magamból. A fejem még kóválygott és szédültem kissé, de ezen kívül nem volt semmi bajom.
  –  Hosszú történet ez, Olivia – mondta.
  –  Hallani szeretném! – Már-már ordibáltam. – Most!
 Az, hogy dühös lettem, meglepett mindenkit még saját magamat is. Mindig is nyugodt embernek hittem magam, de most rá kellett döbbennem, hogyha valami miatt nyugtalan vagyok vagy nem mondanak valamit el nekem, ami fontos lehet, akkor egy kicsit nyűgös leszek.
 Mire apám a végéhez ért gombóc gyűlt a torkomba. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tudtam, mit csinálhatnék. Elveszettnek és elárultnak hittem magam. Egész életemben hazudtak nekem az anyám halála ügyében és apám, a király olyan döntést hozott, ami most romba döntötte királyságunkat.
 Nem tudtam szembenézni a valósággal. Szükségem volt egy kis magányra ezért szó nélkül otthagytam újdonsült férjemet és a királyt, akit láthatóan lesújtott a mai nap. Senki sem számított ilyen végkimenetelre. Mindenki azt hitte, hogy a ceremónia amolyan "boldogan éltek, míg meg nem haltak" véget fog érni, de ez másképp lett. Levettem a fátylam és letettem a tükrös asztalom szélére és a kertbe siettem. Oda, ahol talán egy kis nyugalomra találok és oda, ahol az egész életemet megváltoztatta egy leánykérés.